Így kezdődött

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette az állatokat. De a legjobban a kutyákat szerette. Mindegy volt, milyen fajta, mindegy volt, hogy pici vagy óriás, mágnesként vonzották. Ha az utcán meglátott egyet, odacsapódott a gazdájához, és csak kísérte őket sóvárogva. De neki magának nem lehetett kutyája. Kicsi lakásban laktak testvéreivel együtt egy emeletes házban, és bár az anyukája is nagyon szerette az állatokat, ebben nem tűrt ellentmondást: kutya a lakásba már nem fér! A kislány ahogy kamaszodott, egyre trükkösebb megoldásokat alkalmazott. Ha már kutyája nem lehetett, vett kisegeret, hörcsögöt, hazahurcolt fészekből kiesett verébfiókát, összefogott gyíkot, kiscicát...de az anyukája hajthatatlan maradt. Aztán teltek az évek és a kislányból nagylány lett. Már lehetett kutyája. Épp csak a szerencse nem állt mellette. Egyszer befogadott két, öklömnyi pumikölyköt, akiknek gazdit keresett Alig cseperedtek, amikor egy addig ismeretlen, borzasztó betegség átsöpört az országon, iszonyatos pusztítást végezve a kutyák közt. A parvo ezt a két kiskutyát se kímélte. Az állatorvos, aki nagy küzdelem árán megmentette őket, beléjük szeretett és a lány hálája jeléül neki ajándékozta a két kicsit. Később vett egy angol szetter fiúcskát. Bár elvileg oltásokkal vette, mégis szopornyicás lett a kölyök, és itt már hiába volt minden erőfeszítés, a betegség győzött. Sokáig gondolni se akart kutyára. mígnem egyszer az utcán mellé nem szegődött egy kis U.V. ( utcai vegyes ) kutya. Persze, hogy hazavitte. Hamar kiderült, hogy a kis bohóc kutya bizony egy nagy dömper lesz, Pár hét alatt szó szerint kinőtte a lakást. Egyenes út volt a gazdikeresés. Dömper jó helyre került és a lány újra kutya nélkül maradt. Feladta. Helyette inkább körülvette magát kutyás barátokkal. A lakásban mindig volt kutya ezután. Egyszer a barátai egy új csapattagot hoztak, akinek az oldalán egy tekintélyt parancsoló, zord tekintetű dobermann szuka állt. A lány megállította az ajtóban. Ez az a kutya, aki ide be nem jön, mondta a gazdájának. Az meg erre fittyet hányva besétált a kutyával, lefektette és azt mondta: ez nem kutya, ez dobermann. A többi kutya egymással hancúrozott a lakásban, s ha időnként a dobermann úgy érezte, kissé túllőttek a célon és felmordult, a hajsza furamód rögtön alább hagyott. A lány kutyákkal kapcsolatos elképzelése tovább bővült. Azt is tudta már, hogy lehet bármilyen kutyája majd, de dobermann soha. Aztán egy pár hónap múlva egy barátja megkérdezte, mit szeretne születésnapjára. Rögtön rávágta: kutyát. És egy pár nap múlva csengettek. A jóbarát volt. Lenn állt az utcán, és onnan kiabált fel az erkélyen álló lánynak: ott a kutyád...és a háta mögé mutatott a parkba. Egy nagyon magas öregember állt ott, mellette pórázon egy...ó nem...de igen...egy dobermann. A lány nem hitt a szemének. De nem volt mese. A magas öregember felhozta a kutyát. Bemutatkozott. Bodnár Lajos volt. A neve semmit sem mondott a lánynak akkor még. Később megtudta, igen régi dobermannos volt és jó barátság alakult ki köztük. Prospektusokat, könyveket hozott neki a fajtáról és rengeteget mesélt. Ez a 4 éves dobermann kan volt az első. És a lány már tudta, hogy ezentúl sosem akar mást, csak dobermannt!

Ez a lány én voltam.

És ettől kezdve a dobermann az életem része lett. Nem volt ez zökkenőmentes kapcsolatépítés a fajtával, de a hitem soha, egyetlen percre sem ingott meg benne, sőt csak egyre erősödött. Pedig ez az első, 4 éves kan meg is harapott. Be kellett látnom, hogy "meg kell tanulnom" a fajtát. Megszállottja lettem. Mentettem, befogadtam, elkunyeráltam, árva kölyköket neveltem fel, a házban mindig volt egy-két dobermann...Egyszer egy anya nélkül maradt alom került hozzám. Az egynapos csöppségekhez kevés voltam...egymás után mentek el, minden küzdelmem dacára ...az utolsó kicsivel megkerestem azt a barátomat, aki annak idején tilalmam ellenére az első dobermannal a lakásomba bejött. Ő tanácsolta, hogy menjek, keressem meg a Kondorosháti- kennel tulajdonosát, Varga Attilát, ő biztosan tud segíteni. Hát, segíteni már ő sem tudott. De azt mondta nekem: nézd, nekem most nincs eladó kutyám, de szerintem, ha már dobermannt akarsz, inkább gyűjtsd össze a pénzed és vegyél egy kölyköt. Amikor lesz nálam újabb alom, szólni fogok neked, ha akarod. A befogott, befogadott kutyára pont úgy ráköltöd a pénzed. Költesz az oltásokra, tápra, felszerelésekre, de nem tudod a genetikai hátterét. Lehet, hogy később többet fogsz költeni majd állatorvosra, mintha egyszer vennél egy tervezett párosításból született, jól oltott, kölyökkutyát törzskönyvvel, amivel akár kiállításra is mehetsz, ha később úgy akarod. Megfogadtam a tanácsát. Vártam, ő pedig megkeresett, amikor eladó kiskutyái lettek. Egy barna kant választottam, vagyis inkább hallgattam rá a választásban. Sosem bántam meg. Gyönyörű kutya volt. Imádtam őt. Kiállításokra mentünk, szép eredményeket ért el. Büszke voltam rá. A könyvespolcon mai napig főhelyen áll Bakondi Csaba-Ferencz Csaba híres szerzőpárosának nevével fémjelzett Dobermannvilág képekben című könyve, benne sok világhírű dobermann képe közt az ő képével. Nem volt kellemes természetű, de én azt is szerettem benne.:) Ma már túl sok lenne nekem. Magának való, zord kan volt. Alig engedett közel magához valakit. Távolságtartó, tiszteletet parancsoló dobermann volt. Hű társam 7 évig. Gyomorcsavarodás gyűrte le, minden elővigyázatosság ellenére. A halála rettenetesen megviselt. Évekig nem volt utódja. A képe mai napig a falon lóg. Sosem felejtem el...

Sok év telt el közben. Újra lett talált, majd befogadott kutyám. De dobermannom nem. Sokat gondoltam rá, vágyakoztam utána. Aztán lett egy párom. Meséltem neki a fajtáról, elmentünk kiállításra, de őt nem érintette meg a dolog. Egyszer egy régiségkiállításon megláttam egy német porcelánszobrot. Egy nagyon csúnya dobermann volt. A fején oldalt fehér szőr volt, a lábai kacskák, a fülei kajlák voltak...de dobermann volt. Meglepetésként megkaptam. És innen már csak egy lépés volt...

Ma már a dobermannról szól az életünk. Benépesítik a házat és tele van a szívem velük. Ha visszagondolok a nélkülük eltelt évekre, úgy érzem elpazarolt idő volt. Amikor ezeket a sorokat írom, nekem dőlve alszik egy dobermann, érzem ahogy a szíve dobog. A másik szobában a pár hetes kölykök hancúroznak, Még csengő ugatásuktól mindig fülig ér a szám. Az ablak előtt elmenő járókelőtől a nagy kan szinte felbődül...büszkeség tölt el valahányszor meghallom ezt a védelmező hangot. Ha látom, ahogy egymást üldözve száguldanak a szabadban, a látványtól néha könnyes lesz a szemem, annyira csodálatos. És amikor éjszaka halk léptekkel járőrözik valamelyik a lakásban, tudom, hogy ennek így kellett történnie. Nekem dobermannok kellettek.Mert nekem a dobermann olyan, mint egy kétdarabos puzzle másik része.

Ma a tenyészetünk alapját képező három felnőttel és a tőlük származó kölykökkel élünk együtt.

A legidősebb kutyánk egy gyönyörű barna szuka, Csini-Baba Díva ( DÍVA ) a Csini-Baba kennel tulajdonosától Macz Istvántól származik.

Őt követte a Tahi-Réme kennel tulajdonosaitól Szabó Lajostól és Szokol Erikától Tahi-Réme Padme, ( CARMEN ) Egy hatalmas egyéniség, égig érő egoval. Karcsú, büszke, fekete cigánylányunk. Munkaalkoholista, brilliáns aggyal, akit mindig szemmel kell tartani, mert igazi Forgószél kisasszony.

Utoljára a Perlanera-kennel tulajdonosától Rada Istvántól vettük Unico Nero Di Perlanera-t ( UNO ) Fenségesen szép, impozáns fekete kan, büszkeségünk.

Mindhárom tenyésztő barátunknak itt is megköszönjük őket! :)

És egy utolsó mondat: ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, és újra a múltban teremhetnék, sokkal hamarabb lennének dobermannjaim! :)